… ők még mindig fülig szerelmesek

Azt kérdezed, hogy honnan tudom, hogy nagyapáddal még mindig odáig vagyunk egymásért? Hát, először is vannak az apró dolgok, a meglepetések, és a kis “semmiségek”, mint például, hogy rögtön tudja, mikor kell egy kocka csokoládéval meglepjen, vagy ahogy én tudom, hogy esténként csak arra vágyik, hogy bekrémezzem a kirepedezett, fáradt kezeit, és csendben meg tudjunk nyugodni a magunk napi szaladgálásai után. És ugyanilyen az is, hogy minden fontos napot együtt töltünk: születésnap, évforduló, események, amelyekből csak egy van egy évben, vagy olykor egy életben… Nekünk ezeken az évet és létet meghatározó napokon mindig egymás mellett van a helyünk, a másik kezét kézben tartva. Tudod, ez létfontosságú mindkettőnknek, hiszen soha nem tudhatjuk a mi korunkban, hogy lesz-e még következő születésnap, vagy ünnep… Igazából ti sem tudhatjátok, de a te korodban még jólesik az illúzió, hogy van időd…

De nem is erről akartam mesélni neked, ez csak, ha úgy tetszik, a csipet só és a csipet cukor a mindennapokban, amiből minden ételbe és minden életbe kell az a pirinyó mennyiség, hogy érezd: nem tudod, mitől ilyen finom, de mégis megmagyarázhatatlanul ízletes és tökéletes. Hanem ott van még a többi fűszer, amitől különleges lesz és feledhetetlen a vacsora és a házasság is… 

Egyik este történt a napokban, forróság volt, ajtót-ablak nyitva, hogy levegőt kapjunk, és hogy, hogy nem, betévedt hozzánk egy poloska. Nagy zümmögéssel repülte körbe a szobákat, közben jó nagyokat koppant lámpán, üvegen, polcon, sehogy sem tudott kitalálni a nyomorult a kitárt erkélyablakon sem. Én, természetesen, pánikba estem: mi lesz, ha éjszaka a fejemre száll, vagy ahogy tátott szájjal horkolunk, még a szájunkra is ülhet… Gondolatban már láttam, ahogy az undok dög gonosz szándéktól hajtva a legkülönbözőbb gaztetteket követi el ellenünk az éj leple alatt, és bűzös kis testével hozzánk ér, piszkál, bosszant… Tudod, hogy nagyanyád milyen nyúlszívű, na! 

Nagyapád, persze, nyomban észrevette a rettegést és az undort a szememben, és annak ellenére, hogy már éjfélre járt az idő, és ő borzasztó kimerült volt, frissen felpattant az ágyról, rám nézett, és egy lovag elszántságával közölte velem: “Megmentelek. Van itthon Chemotox?” – “Igen, a mosogató alatt. Köszönöm.” – rebegtem neki egy sárkányoktól rettegő, reszketeg hölgy meghatott hangján, és lestem, ahogy szembeszáll az undok döggel. Nagyapád pár perccel később felfegyverkezve tért vissza a konyhából, kibiztosította a “fegyvert”, majd a spray permetének halált hozó sugarát a bogárra irányította. És akkor jött a második fűszer: ahogy a bogárra fújt, egyszerre hátranézett a válla fölött, cinkosan rám villant a szeme, a szája arra az ellenállhatatlan félmosolyra húzódott, amelybe egykor beleszerettem, és így szólt: “Mondd te is velem, hogy ratatata….!”

És ismersz, persze, hogy mondtam vele: “ratatatatatata…!” 😀 

És akkor ott ketten “megsoroztuk” a poloskát, röhögve, együtt győztük le a szörnyet, a sárkányt, a gonoszt, és nem számított, hogy éjfél van, hogy kinek mi fájt és mennyire, mert összenevettünk, játszottunk, mint a csintalan kölykök, és értettük egymást, kacagtunk, és éreztük, hogy jó élni.

Hát, innen tudom.

(Kép forrása: pixabay.com)