Beszéltünk már korábban is az Isten-témáról, körbejárva kicsit, hogy szerintem vajon létezik-e egyáltalán… Biztosat nyilván soha nem fogunk tudni, mégis többször érzem azt, hogy inkább van, mint nincs, és ha össze tud állni némiképp fizikális valósággá, arcvonásokká és ráncokká, hát, akkor jókat röhög velem/rajtam, és legalább ilyen sokszor hümmög homlokráncolva és ilyenkor felrója, hogy további évmilliókkal rövidítettem meg az életét, ami persze megint egy hülyeség, és megint összekacsintunk, dehát így megy ez valahogy… Imát sem szoktam hagyományosat mondani neki, úgyis tudja, hogy képtelen vagyok bármit szó szerint megjegyezni és visszabiflázni – amúgy is, ha belenéz oda a szemem legmélyére, ahol néha egészen nagy vagyok, még magam is meglepődöm rajta, hogy mikre tudom képessé tenni magam, máskor meg itt vagyok a legkisebb kis nyomorult, a gyomrom, szívem, egész belsejében, ahol a legjobban tud fájni, ha a lélek igazán fáj… Ott ő látja, tudja, hogy mi történik, és miért, és apró dolgokkal gondoskodik róla, hogy ha nehéz, akkor könnyebb legyen, s ha éppen könnyű, akkor se feledkezzek meg róla, hogy élni jöttem ide, nem lebegni. 

Én meg, hát, igen, olykor szólok hozzá – és csak ennyit szoktam tőle kérni, jókedvet és örömet a bajban is (no, meg azt, hogy beleférjek a tavaly már passzentos farmeromba, de ilyenkor persze mindig görbén néz rám, közli, hogy ne legyek ízléstelen, neki semmi köze a hátsómhoz, ellenben az elfogyasztott cukormennyiségnek annál több, és szíves figyelmembe ajánlja az általam monitorra vetett tengernyi sort a felelősségvállalás fontosságáról). 

De, aztán végül megadja – a farmert nem mindig, a jókedvet és kitartást igen!

Garai Gábor:

Jókedvet adj