Picit kezd már sok lenni a rengeteg önjelölt, képzettség és tapasztalat nélkül észt osztó női magazin frázisaiból, amelyek valódi útmutatás helyett inkább csak bizonytalanságot adnak a szülőknek, és így a gyerekeknek is… Mit harsognak ezek az online és offline cikkek?
Dicsérd állandóan, mindegy, milyen kis dolgot tesz meg, csak dicsérd, hadd hallja, hogy 8 évesen is milyen nagy dolog, ha képes végre felvenni a cipőjét, 10 évesen meg katarzis, ha kinyögi, saját felelősségteljes döntése alapján, hogy mit óhajt vacsorázni az áldott gyermek.
Félreértsek elkerülése végett, nem a partvonalról osztom az észt, magam is anyuka vagyok, és ahogy kellett, én is elolvastam mindent, amit lehetett, és nem véletlenül írom, amit fent olvastatok. Az én gyermekem ugyan még kisebb, mint az említett korosztály, de azt tapasztalom, hogy minél erősebben nyomjuk a dicsérd-hülyére-a-gyerekedet témát, annál durvábbá fajul a helyzet később.
A magazinok és legtöbbször inkább vélt, mint valós szakemberek sarkított és egyöntetű véleménye szerint minden, de minden a szülőn, sőt, az anyán múlik, s már a fogantatás előtt eldől, hogy mennyire tud helytállni a gyermek az életben, és képes lesz-e kibontakoztatni a benne rejlő képességeket. Minden a magzati, a csecsemő és a kisgyermekkor időszakában dől el, véglegesen, elrendelve, megváltoztathatatlanul. Úgyhogy: erősítsd a gyerek önbizalmát, dicsérd, engedd szabadon mindenben, ne tilts meg semmit, hadd bontakozzon ki az a cuki kis személyisége.
Most remélem, nem árulok el nagy titkot, ha elmondom: az ilyen gyerekekből lesznek az ún. “kis görények”, akik képtelenek lesznek bármiben együttműködni, bármilyen szabályt betartani, bármilyen baráti vagy párkapcsolatot értelmesen fenntartani, és valóban szeretni… Tudom, messziről indítottunk és most messzire érkeztünk hirtelen, nézzünk inkább egy konkrét példát.
Az egyik példám egy túldicsérés áldozatául esett gyerkőc, nevezzük mondjuk Boldizsárnak, aki hetek óta ugyanoda jár sportolni, ahová mi is. 8-9 év körüli, alapvetően értelmes gyerek, ám mégis képtelen betartani a legalapvetőbb kéréseket, nem képes megfogadni a tanácsokat, és amikor ennek következtében kudarc éri, akkor valódi hisztirohamot kap, tátott szájjal bőg, mint egy kétéves, kiabál, dühöng, képtelen kezelni a történéseket, képtelen uralni az indulatait, képtelen rákérdezni, hogy vajon miért nem megy neki semmi, és amikor az edzésvezető tanácsokat adna, akkor durván elutasítja, mondván: a szabály a rossz, ha ő olyan módon csinálhatna mindent, ahogy ő akarja, akkor minden sikerülne. Ezt követően szabad utat kap, újabb kudarcok sorozata után pedig végső kétségbeesésében sírva kivonul az edzésről és a társadalomból egyaránt, duzzogva lesi a többieket, és gorombán szitkozódik mindenkire. Edzésen jelen lévő hozzátartozók pedig mit tesznek? A magazinokból jól ismert módon motiválják a gyermeket: “Olyan ügyes vagy, no, gyere, próbáld meg még egyszer, most sikerülni fog! Meglátod! Csináld úgy, ahogy te szeretnéd, no, gyere, bátran, ügyes leszel.”
Nem. Nem lesz ügyes. Az igazság az, hogy mivel képtelen odafigyelni a gyakorolt sport legalapvetőbb szabályaira is, és mindent türelmetlenül csinál, ezért nem lesz ügyes. Nincs benne sem alázat, sem kitartás. Ezért sem lesz ügyes. Nincs benne szeretet és kedv az adott sport iránt. Ezért sem lesz ügyes. Nem kérdez semmit, nem figyel meg másokat, nem próbál a nagyobbaktól ellesni trükköket, tippeket, nincs benne igény a fejlődésre, kizárólag a sikerre. Ezért sem lesz ügyes. Ilyenkor, ha még rá is erősítünk, a lehető legnagyobb kárt okozhatjuk. Felhizlaljuk az eleve is dagadt, zsíros önbizalmat, hamis képzetekkel megtámogatjuk, és asszisztálunk a gyerek játszmáihoz. Téves képeket kap magáról, és rossz üzenetet kap a szüleitől is. Azt gondolom, hogy egy szülőnek igenis kötelessége a tőle telhetően leginkább támogatni és motiválni a gyermekét, amennyiben valamiben tehetségesnek látja, de a támogatás egy-két őszinte tanáccsal is jár. Hogy megmondom neki, hogy igenis az ő felelőssége, hogy hogyan teljesít. Hogy rajta múlik, mennyit fejlődik. Az ő akaratán, kitartásán függ, hogy mit ér el. Sportban, munkában, kapcsolatokban. Ezt buborékba csomagolni, színes mázzal, vattacukorral elnyomni, és közben hagyni, hogy pár év múlva így lépjen ki a fontos feladatok közé, óriási hiba szülőként. Azt gondolom, talán még annál is nagyobb, mintha kevés dicséretet kapna…
A másik éle ennek a helyzetnek az, ha már a női magazinok okosságainál tartunk, hogy mindig minden felelősséget a szülőkre hárítunk. Nem mondom, mindenkinek van tanulnivalója ezen a téren, de azzal, hogy kijelentjük, kizárólag a szülői nevelésen múlik minden, teljes mértékben levesszük a felelősséget a gyerekről, aki 35 évesen, totál kiégve, sikertelenül teng-leng majd a világban, kicsit talán trágyán érzi majd magát, de végülis kifizet egy valag pénzt egy jó szakembernek, aki megvilágítja, hogy úgyis a szülei tehettek mindenről. Nem dicsérték, túldicsérték, nem vették meg neki a kisautót vagy éppen a pónit, de ne izguljon, mert még nyolc hónap terápia, és fel tudják dolgozni ezt a hatalmas traumát.
Feldmár András írja azonban nagyon bölcsen, hogy “ideje lenne most már a bennünk lévő gyerek helyett a bennünk lévő felnőttet felfedezni….” Ideje lenne felelősséget vállalni. Felismerni a magunk teendőit és elvégezni. Igen, szembenézni azzal, amit a szülők elrontottak, és azt mondani: oké, az az ő dolguk volt, az ő dolguk lett volna, elcseszték, de most már itt vagyok, felnőttem, a magam életét élem, jól vagy rosszul, de döntök, teszem a dolgom, tanulok, és ha lehet, fejlődöm.
Egy olyan gyerek, mint Boldizsár erre maximum sok-sok év boldogtalanság, és egy egész elcseszett élet után lehet majd képes, ha egyáltalán felismeri, hogy valami nem működik…
Persze, egyáltalán nem egyszerű úgy elmondani ezeket a dolgokat, hogy ne sérüljön a gyermek, hogy ne mondjon le valamiről, amit szeret, hogy ne érezze azt, hogy ő teljesen tehetségtelen és kevés az élethez. Mégis, azt gondolom, hogy sok szeretettel, kedvesen, és őszintén ezt meg kell tenni. Úgyis érzik a gyerkőcök, ha meg is bántódnak kicsit és duzzognak is, hogy jószándékkal mondjuk, amit mondunk (persze, azért azt ne várjuk, hogy ezt ki is mondják, talán csak jó 20 év múlva… dehát a szülői szeretet nagyon türelmes tud lenni… ;).
És itt a másik csapda: azt is megérzik, ha a dicséret mű, ha hazugság… Boldizsár is tudta. Tudta, hogy valójában azért nem sikerült neki egyetlen mozdulat sem, mert ügyetlen, türelmetlen és nincs gyakorlata, és tudta, hogy a hozzátartozók hazudtak neki, amikor arra bátorították, hogy csak csináljon mindent ugyanúgy, mint eddig, és akkor majd sikerülni fog. Miért lenne jobb, ha ugyanolyan bénán csinálja?
Tudta, persze, az a szerencsétlen, elkényeztetett, agyondicsért, szeretetbe belefullasztott gyerek, hogy hazudnak neki, vagy legyünk kedvesebbek: hogy nem őszinték vele. Borzasztó játszma egyébként: nem volt elég a maga bénasága, még éreznie kellett azt is, hogy becsapják. Ettől a kettőtől duplán hisztis lett, ezért a hozzátartozók, hogy megnyugtassák, pátyolgatni kezdték a kis lelkét, minden úgy történt, ahogyan ő akarta, végül megnyugodott Boldizsár és a család is, és minden ment tovább a maga útján. Sajnáltam őket, mindhármukat, mert inkább élnek ebben a játszmákkal teli, mindenki számára terhet jelentő életben, minthogy változtatni merjenek. Nehogy a gyerek lelke sérüljön, ha megmondják neki, hogy egy önző kis zsarnok, aki két lépést nem képes tenni a céljáért.
Miért ilyen nehéz őszintének lennünk egymással, és sokszor azokkal, akik a legközelebb állnak hozzánk…?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: